Néha gyermeki szemmel szerelembe esünk Budapesttel

Ha valaki megkérdezné tőlem, miért szeretek Budapesten élni, nem is igazán tudom, hogy  mit válaszolnék. Hosszas gondolkodás után talán megemlíteném az elém tárulkozó, majdhogynem végtelen mennyiségű lehetőség addig még sosem tapasztalt tárházát, legyen szó továbbtanulásról, munkáról, vásárlásról, vagy akár szórakozásról; ezen kívül minden bizonnyal hozzátenném, hogy végtére is mennyire „gyönyörű”, „pezsgő” és „egyfolytában újat tartogató” fővárosról is van szó, így nem is értem, miért vár tőlem bárki is magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért szeretem.

By: Julián S. Montoni M. - www.julianmontoni.com

Ezek után minél többet gondolkodnék vonzalmam valódi okain, annál világosabban tárulna elém a tény, hogy a fenti eszmefuttatás sajnos semmi más nem volt, mint felszínes, semmitmondó, agyonhajtogatott humbug, és hogy olyan nem létezik, hogy valaki mások által megfogalmazott és azzal a lendülettel el is csépelt klisék miatt szeressen bármit is ezen a Földön.

Tehát, eme felettébb emelkedett szellemiségben elkezdeném végiggondolni az alkalmakat, mikor úgy éreztem, sehol a világon nem érezném annyira otthon magam, mint a városban, ahol még csak fél éve sem lakok, de már soha többé nem tudnék elszakadni tőle.

© Soós Bertalan
www.facebook.com/lefotozlak

Majd egy-két percnyi nyálas ömlengés után valószínűleg már pontosan érteném, miért nem kívántam megosztani szégyenre méltóan naiv gondolataimat ezzel a cinikus világgal. Ámde, még ha ezt nem is nevezném eddigi életem legvállalhatóbb tettének, mégiscsak szeretném most megosztani az egyik ilyen szégyenre méltó gondolatomat, mivel talán ez tükrözi a legjobban, mi tart a fővárosban még akkor is, mikor már nem érzem magam többé toleránsnak az utcák „kellemes” aromája, a folyton lekésett buszok vagy a szinte állatcsordákhoz hasonlóan durva embertömegek irányában.

© Soós Bertalan
www.facebook.com/lefotozlak

 Nem tudom, tapasztaltátok-e már, - bár több, mint valószínűnek tartom, hogy igen -  mikor, már túl fáradtan és túl régóta vacogva ahhoz, hogy az ember egyáltalán tudomást vegyen a hidegről, a nap eléri azt a végtelenül alulértékelt pontját, mikor az egész éjjelt végigpartizók így vagy úgy már mind hazajutottak, az elkötelezett kenyérkeresők pedig – az aranyos virágárus és pék bácsikat kivéve – még talán éppen csak ébredeznek. Ekkor azon kevés szerencsések, akik ezekben a kellemes, éppen-hogy-kijózanodott pillanatokban Budapest utcáit járják, részesei lehetnek valami csodálatos átalakulásnak, amit a még csak mocorgó hajnal idéz elő még a legvisszataszítóbb januári napokon is. 

Rooftop coffee.
www.facebook.com/hungarian.urban.photography

 És igen, tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, miszerint ez a minden szempontból puha és egészen megfoghatatlan hajnali tünemény nem csak Budapesten éri el az embert; voltaképpen akárhová mehetnénk, szinte biztosan állítható, hogy ott is felkel és lenyugszik ez a drága Nap. Mégpedig pont ugyanúgy, mint nálunk, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a világ bővelkedik az olyan helyekben, ahol sokkal szebb panorámák tárulhatnak szemeink elé ezen órákon, mint a mi kis fővárosunkban.

De.  Pont ebben mutatkozik meg ennek a szutyok kis városnak a csodája. Máshol nem ugyanaz. A nap legszebb pontja tulajdonképpen csak nálunk a nap legszebb pontja, azért ez csak jelent valamicskét, nem? Soha nem tudnám magam otthon érezni egy helyen, ahol nem biztosít a napfelkelte arról, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van.

Most ezt visszaolvasva kezdek megbizonyosodni afelől, hogy lélekben még öt éves sem vagyok, de ahogy eddig tapasztaltam, és ha a napfelkeltéről, Budapestről, vagy ne adj Isten a kettő kombinációjáról van szó, bizony mások sem.

 

Kóbor Júlia